Húzom a kardot

Amikor húzza a féket a sors ki alólad, lóghat a lábad a szélben,
fekete bársony bárányokból felhőnyáj az égen,
akkor a hadművelet elterelő,
bátorság, nagy levegő.

Nyíllik az ernyő, a többi felejtő,
érkezik talpra a szándék
mindegy mit hoz a holnap,
ismerős a játék.

Nincsen a sors könyvébe semmi írva,
a sors egy analfabéta.
És ha úgy van kedvem, mától kezdve,
a seggére verhetsz néha.

Vagy ha úgy érzed, hogy megnézed,
ha túl kíváncsi a természet.
Ne lepődj meg, hogy ha itt-ott nincs ott,
egy-két-há-négy oldal!
De kóstoltam már én is, és higítottam borral.

Várj, vagy tudod, hogy inkább mégse,
legyen ez a mások tévedése!
Volt, ami volt, lesz, ami van,
néha már tényleg nem értem én se.

Esztelen évek, hasztalan órák,
megsúgták, hogy felnő.
De ha megy magától, csak épp a fától
nem látja még az erdőt.
Rájössz, hogy nincs véletlen,
de, akkor már értelmetlen.

Botlik az úton, érti a garázs,
párnák közt az álmok.
Nem kell térkép, jó az irány,
behunyt szemmel is látod.

Várj, vagy tudod, hogy inkább mégse,
legyen ez a mások tévedése!
Volt, ami volt, lesz, ami van,
néha már tényleg nem értem én se.

Vagy tudod, hogy inkább mégis,
húzom a kardot, megteszem én is.
Lesz, ami lesz, igen el nem ereszt,
végig csinálom csak azért is.

Ahogy fent, úgy lent,
ahogy jött, úgy ment.
Pont úgy!