Búcsú

Mennék utamra ha engednéd, de
Testem lelkemmel szemben örök ellentét
Egy örök ellenfél, mi egy helyen el nem fér
Mégis a kettő egymás nélkül meg nem él
Fejembe rövidzárlatot kényszerít
Nem értem mért teszi, de biztos csak úgy élvezi
Méregfogait belém képezi és meg sem kérdezi
Pedig a fájdalmat ő is ugyanúgy észleli
Ő is testvérem de több mint vér szerint
Önmagától használja az érzékszerveim
Helyettem lép és helyettem lát
Helyettem beszél, helyembe lép és át is vág
Rád is vár úgyhogy számíts rá
Mert hogy elcsábít és máris csapdát állít rád
Ő irányítja majd az aurád
És nem tudod hogy miért érzed úgy mintha aludnál
Pedig csak magadnak hazudtál
De mikor ráébredsz már késő
Utat mutat a folyosón egy halvány fénycső
Hogy arra van a mélységbe vezető lépcső
Hagyjatok aludni csak kopogok a mennyország kapuin
A leckét megfogom tanulni
Mindketten örülnénk ha szétesnénk
Mégis úgy értjük egymást mint két testvér
Félsz a vakból de milyen az ha félsz magadtól
Tetteid alapját hangok súgják meg
Sokáig nem hittem Istenben, de
Mindent építem, beismertem
Több tonna súly nehezedik rám
Úgy érzem hogy a tollam több sort nem ír már
Amíg a szívem pumpál addig nem túlzás
Mégis olyan érzés mintha a fogamat húznák
Egyre távolabb a part
Hiába mondtam egykor hogy ez mindörökké tart
Erre vettem anno mérget hogy ez soha nem érhet véget
Mert ez egy végtelen történet
Élettelen, mi élleltem nem véletlen
Ismert meg az énemet még ebben az életben
Aztán elalszom szép csendben
A fák alatt az erdőben fekszem le szélcsendben
Hagyjatok aludni csak kopogok a mennyország kapuin
A leckét megfogom tanulni
Hagyjatok aludni csak kopogok a mennyország kapuin
A leckét megfogom tanulni